KIFOGYOTT AZ ÖTLETEKBŐL?

Két Sherlock Holmes novellát olvasva hasonlóságot fedeztem fel: mindha már olvastam volna egy részletet. Némi kutatás után rájöttem, hogy igen, ez a részlet szinte szó szerint szerepelt már egy másik történetben is. Vajon Doyle direkt tette bele mégegyszer a részletet? Vagy elfelejtette? (Esetleg a fordítók, vagy a könyv szerkesztői hibáztak valamit?)
Akármi is a válasz a feltett kérdésekre, álljon itt a két részlet! Az egyik A bentlakó betegből, a másik A rejtelmes doboz történetéből van idézve.

A bentlakó beteg:

"Láttam, hogy Holmes elfoglalta magát valamivel, nincs kedve társalogni, letettem hát a sivár újságot, hátradőltem a székemben, elgondolkoztam valamin. Töprengésemből barátom hangja riasztott fel.
- Igaza van Watson- mondta. - Ostoba dolog egy vitát így dönteni el.
- De még milyen ostoba! - kiáltottam, de hirtelen ráeszméltem, hogy Holmes a legrejtettebb gondolatomat mondta ki, felegyenesedtem ültömben, és leplezetlen ámulattal meredtem rá. - Honnan tudja, Holmes? Hiszen ez elképzelhetetlen!
Csodálkozásom láttán jókedvűen elnevette magát.
- Nemrégiben felolvastam magának és részletet Poe egyik elbeszéléséből - mondta. - Arról szólt, ha még emlékszik rá, hogy valaki lépésről lépésre követi társának kimondatlan gondolatait. Maga írói bűvészmutatványnak tartotta az egészet, és amikor azt mondtam, hogy én is meg szoktam tenni ugyanezt, hitetlenkedett.
- Nem, szó se róla!
- Nem a szavai árulták el, kedves Watson, hanem a szemöldöke. És most, amikor láttam, hogy leteszi az újságot, gondolkozni kezd valamin, örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy csatlakozzam a gondolatmenetéhez, ás alkalomadtán majd közbeszóljak, bizonyítsam, hogy gondolataink összhangban vannak.
Nem értem be ennyivel.
- Abban az elbeszélésben, amit felolvasott - mondtam -, a megfigyelő társának mozdulataiból vonta le következtetéseit. Emlékezetem szerint társa megbotlott egy kőrakásban, felnézett a csillagokra, és így tovább. Én meg mozdulatlanul ültem a székemben. Miből vonta le maga a következtetéseit?
- Ne legyen igazságtalan saját magához. Az arcvonásaink arra szolgálnak, hogy érzelmeinket kifejezzék. És a maga arcvonásai igazán jól megteszik a kötelességüket.
- Azt akarja mondani, hogy az arcvonásaimról olvasta le a gondolataimat?
- Az arcvonásairól olvastam le, és még inkább a szeméből olvastam ki. Talán nem is tudja már felidézni, mivel kezdődött az álmodozása.
- Nem tudom.
- Majd én megmondom. Ledobta az újságot. Ez a mozdulat hívta fel magára a figyelmemet. Utána fél percig kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Aztán Gordon tábornok frissen bekeretezett képére esett a tekintete, és az arckifejezésének megváltozásából láttam, hogy valamilyen gondolatmenet indul magában. De ez a gondolatmenet nem vezetett messzire. Tekintete a bekeretezett képről Henry Ward Beecher bekeretezetlen képére tévedt, ami ott van a könyvei tetején. Aztán megint felnézett a falra, és tudni lehetett, mire gondol: arra, hogyha bekeretezné a képet, kirakhatná oda, az üres helyre, és hogy milyen jó párost alkotnának Gordon tábornokkal.
- Csodálatosan követte a gondolataimat! - kiáltottam.
- Eddig szinte nem is téveszthettem el. De a maga gondolatai visszakanyarodtak Beecherhez, a képre szögezte a szemét, mintha a jellemét akarná leolvasni az arcvonásairól. Utána már nem volt összehúzva a szeme, de még mindig elgondolkozó arccal nézte a képet. Beecher életének eseményeire gondolt. Tisztában voltam vele, hogy arra a küldetésre is gondolni fog, amit a polgárháború idején az északiak érdekében vállalt Beecher, mert nekem egyszer felháborodva emlegette, milyen csúful fogadták őt nemzetünk szenvedélyesebb képviselői. Maga annyira fel volt háborodva rajta, hogy Beecherre gondolva ennek is eszébe kellett jutnia. Láttam, hogy elfordul a képtől, arra gondoltam, hogy most a polgárháború jár az eszében, és mihelyt megfigyelhettem, hogy a szeme csillog, a keze ökölbe szorul, a szája megmerevedik, máris tudtam, hogy arra a hősiességre gondol, amit ebben a kétségbeesett küzdelemben mindkét fél tanúsított. De aztán megint elkomorodott az arca, és megrázta a fejét. A sok szörnyűség, a sok bánat, az emberélet oktalan pazarlása jutott eszébe. A kezét a régi sebére tette, és a mosolya elárulta, mire gondol: hogy nevetséges dolog így oldani meg a nemzetközi élet kérdéseit. Egyetértettem magával, kimondtam, hogy ez szerintem is ostobaság, és örömmel láttam, hogy a következtetéseim helyesnek bizonyultak.
- Tökéletesen helyesnek - mondtam. - És most, hogy mindent elmagyarázott, még csodálatosabbnak éreztem az egészet.
- Egyszerű dolog ez, kedves Watson, higgye el nekem. Ha a múltkor nem hitetlenkedik, nem is hoztam volna szóba. Estére megenyhült egy kicsit az idő. Nem sétálnánk egy kicsit London szívében? "

A görög tolmács:

"Miután úgy láttam, hogy Holmes magába mélyedt, és így nem alkalmas a társalgásra, ellöktem a sivár újságot, hátra vetettem magamat a székemben, és hamar gondolataimba merültem. Egyszerre barátom hangja kergette szét gondolataimat.
- Igaza van, Watson - mondotta - képtelenségnek látszott most vitába bocsátkozni velem!
- Képtelenségnek? - kiáltottam fel, és hirtelen arra gondoltam, hogy találhatta ki rejtett morfondírozásomat, és bámulva emelkedtem fel székemben. - Mi ez, Holmes? Ön túltesz azon, amit képzeltem önről!
Hangosan nevetett csodálkozásomon.
- Emlékszik talán - mondta -, hogy nemrégiben olvastam egy rész önnek Poe munkájából, ahol valaki követi társának elmondatlan gondolatait. Ön hajlandó volt az író egyszerű tour-de-force-ának tulajdonítani ezt a dolgot. Arra a megjegyzésemre, hogy én is mindig ezt szoktam tenni, ön kifejezte kétkedését.
- Óh, nem!
- Talán nem szóval, édes Watsonom, de a szemével bizonyosan. Mikor láttam, hogy leteszi az újságját, és a gondolkodásra tér át, nagyon örültem, hogy olvashatok gondolataiban, és megszakíthatom, annak bizonyságául, hogy felfogtam őket.
Én azonban messze voltam attól, hogy barátom meggyőzzön.
- Abban a példában, amit felolvasott nekem - mondtam -, az okoskodó a megfigyelt ember cselekedeteiből vonta le következtetéseit. Ha jól emlékszem, az illető belebotlott egy kőrakásba, felnézett a csillagokra, és így tovább. Én azonban nyugodtan ültem a székemben, hogy adhattam hát bármi nyomot is önnek?
- Ön igazságtalan saját magához. Azért van az embernek arca, hogy kifejezze a gondolatait, mint engedelmes szolgája.
- Hát ön azt hiszi, hogy az arcomról le tudja olvasni a gondolataimat?
- Igen. Az arcáról és különösen a szeméről. De talán még ön is vissza tud emlékezni, hogy hol kezdődött az álmodozása?
- Nem tudok.
- Hát akkor majd és megmondom. Miután letette az újságját, amely mozdulatával magára terelte a figyelmemet, körülbelül egy fél percig üres kifejezéssel ült a helyén. Szeme ezután Gordon generális újonnan rámázott képe felé fordult, és arcának elváltozásából kivettem, hogy most indulnak meg a gondolatai. Nem jutottak azonban nagyon messzire, szeme most Henry Word Beecher rámázatlan képére esett, amely a könyvei tetején áll. Majd a falra siklott a tekintete, s ekkor nyilvánvalóvá vált a gondolata előttem. Arra gondolt, hogy ha ez a kép be lenne rámázva, betakarná ezt a csupasz felületet, és együtt lógnának Gordon képével.
 Igazán csodálatosan követte a gondolataimat - kiáltottam fel.
- Ilyen távolságban nehezen tévedhetnék. Ezután a gondolatai Beecherhez tértek vissza, keményen nézte az arcát, mintha abból akarná megállapítani a jellemét. Most nem húzta össze többé a szemét, hanem gondolkodva nézett körül. Visszaemlékezett Beecher életének eseményeire. Tudtam, hogy ez nem történhet meg anélkül, hogy arra a misszióra ne gondolna, amelyet a polgárháború idején Észak érdekében végzett, mert visszaemlékeztem arra az indulatos felháborodására, amit a zavargó nép vele való bánásmódja önben keltett. Olyan feldúlt volt, hogy biztos voltam benne, Beecher ilyen gondolatokat keltett önben. Mikor egy perccel később láttam, hogy a szeme elfordul a képtől, észrevettem, hogy a polgárháború kezdi ismét foglalkoztatni, s mikor megfigyeltem, hogy ajka mozog, szeme ragyog, és keze ökölbe szorul, bizonyos voltam benne, hogy arra a bátorságra gondol, amellyel mindkét fél végig küzdötte ezt a kétségbeesett harcot. Ezután az arca szomorúbbá lett, s megrázta a fejét. Az a sok haszontalanul elpazarolt élet, a sok borzalom és rettenet futott végig gondolatain. A keze odanyúlt régi sebéhez, ajkán mosoly remegett végig, amiből sejtettem, hogy s nemzetközi kérdéseknek képtelen elintézése futott végig a gondolatain. Ebben a pontban én is egyetértek önnel, hogy ostobán intézték el ezeket az ügyeket, és most be kell ismernie, hogy összes következtetésem helyes volt.
- Tökéletesen - mondtam. - Most, hogy ezt így előadta, be kell ismernem, hogy éppen olyan zavarban vagyok, mint az előbb voltam.
- Biztosíthatom önt, kedves Watson, hogy nagyon felületes voltam. Nem terheltem volna azzal, hogy figyeljen rám, ha múltkor nem kételkedett volna kissé. De most van egy kis probléma a kezemben, amelyről kiderülhet, hogy sokkal nehezebben megoldható, mint az én apró gondolatolvasó kísérleteim. [...]"

Esetleges gépelési hibákért elnézést.
(c) 2oo8.

<< vissza Az íróról modulba
<< vissza a Főoldalra